HÍREK

Tájékoztató a levéltár nyitva és zárva tartásáról a 2023. március 12-ig tartó időszakban
(2022-12-16)

Általános nyitva tartás, elérhetőségek Tel.: 06-27-305-444 E-mail: info@vacarchivum.hu Honlap: vacarchivum.hu Levéltárunk 2022. december 27–30. között zárva tart. A...
bővebben

Karácsonyi és új évi üdvözlet
(2022-12-13)

...
bővebben

Váci térképek a világhálón
(2022-11-23)

Tisztelettel várunk december 2-án (péntek) 12 órakor a levéltárban minden szakembert, a sajtó képviselőit és akiket érdekel a térképek világa. ...
bővebben

A Váci kapuk fotópályázat eredményhirdetése
(2022-11-07)

...
bővebben

Levéltári nyitva tartás 2022. december 31-ig
(2022-10-24)

Tisztelt Ügyfeleink és Kutatóink! Vác Város Levéltára 2022. december 31-ig folyamatosan nyitva tart, kivéve a december 27-30. közötti időszakot, amikor szabadságolások miatt a levéltár...
bővebben

VÁCI HÍREK

Terembérleti kedvezmények a művelődési központban
2023-02-08 10:04:21
H I R D E T M É N Y környezetvédelmi hatósági eljárásban hozott döntésről
2023-02-08 08:17:35
A Vám utcai óvoda is folyamatosan fejlődik
2023-02-08 07:37:01
Elhunyt Bogányi Tibor tanár úr, Vác díszpolgára
2023-02-07 14:09:13
Szülői focifórum a Városházán
2023-02-07 12:58:52

TÁMOGATÓINK

TÉRKÉPEK BEVEZETÉS

<<< Vissza

VÁC VÁROS LEVÉLTÁRÁNAK TÉRKÉPTÁRA

 

Vác Város Levéltárának őrizetében 245 tétel térkép található az 1720-as évektől 2011-el bezárólag. (Darabszintű raktári jegyzékük itt található: https://www.vacarchivum.hu/showPdf/stock_note/501).

2021 szeptemberében a levéltárban tartott ülést a Magyar Építész Kamara – Pest Megyei Építész Kamara Vác és Környéke Helyi Építész csoportja, amikor felvetődött annak a szükségessége, hogy legyenek elérhetők az építészek és a nagyközönség számára is a váci térképek. Az elgondolást tett követte, és kamarai, valamint levéltári támogatásból, a M’érték Építészeti Tervező Kft.-vel és az Initcom Kft.-vel együttműködve leraktuk az alapjait a váci térképek levéltári honlapon történő megjelenítésének. A következő évek feladata lesz további térképek digitalizálása, amelyeket nem szükséges előzetesen restaurálni, illetve amelyeket a méretüknél fogva (A/0-s méretig) digitalizálni tudunk.

Váci vonatkozású térképeket nemcsak levéltárunk őriz, hanem – többek között – a Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára is, ahonnét digitális formában számos térképet megkaptunk megjelenítésre. Köszönet érte!

Más váci térképek, helyszínrajzok megtalálhatók a Hungaricana portálján is:

(https://www.hungaricana.hu/hu/)

*

 

I. A VÁROS TÉRSZERKEZETÉNEK ALAKULÁSA A 20. SZÁZADBAN

 

A város térszerkezete, amilyen mértékben a város növekedett, ahogyan a város funkciói változtak, folyamatosan módosult. Évszázadokon keresztül a meghatározó elem a természetföldrajzi környezet volt: a hegy, a folyóvíz és a síkság találkozásánál létrejöhetett egy sokfunkciójú város. A 20. században a természeti tényezők továbbra is fontos szerepet játszanak, melyeknek időnként más és más elemei kaptak hangsúlyt, de az ipari-technológiai fejlődés és a század utolsó évtizedében ide is elérkező globalizáció csökkentették hatásait. Ugyanakkor a természeti egyensúly fenntartása és a természeti környezet helyreállítása egyre nagyobb hangsúlyt kap.

A város természeti, épített környezeti adottságai és munkaerő-kínálata ma is kiemeli Vácot több környező kistérségi székhely közül, de a szoros versenyben – kellőképpen nem kihasználva a pozícióelőnyt – az utóbbi másfél évtizedben néhány mutatója gyengült.

Az Európa Uniós tagság révén bővülhet a város térségi vonzáskörzete. A gazdasági és a kulturális kapcsolatokon túl a családi és a személyes kötődések erősödése is várható.

A közlekedés szempontjából Magyarország sok települése hasonló helyzetben van mint Vác. A korszerűtlen úthálózat káros hatással van az emberekre, a környezetre, ugyanakkor gátja a gazdasági fejlődésnek. Az 1920-as években kiépült a Csányi L. körút, a későbbre tervezett nagykörút azonban sosem valósult meg – mivel a város gyorsabban növekedett a vártnál –, csak a város keleti szélén egy elkerülő gyorsforgalmi út.

A 19–20. század fordulójától fokozatosan csökkent a mezőgazdaság szerepe, a munkaerő egy részét a helyben létesülő gyáripar foglalkoztatta, ugyanakkor megkezdődött az ingázás is. A kisebb-nagyobb üzemek a vasút mentén és a város déli határán telepedtek le, de a város növekedésével az ipartelepeket körbezárta a lakóövezet. Az 1950-es és 60-as, s legújabban a 90-es évek ipartelepítése – az 1940-es évek elképzeléseit igazolva – már a lakóövezettől távolabb történt. A 20. század második felében lezajlott iparosítás nem a természetes növekedés eredménye volt, káros hatásait a mai napig érzi a város.

A többnyire súlytalan mező- és erdőgazdaság hagyományos ága, a gyümölcstermesztés mellett ma sokan a zártkerti terményekkel egészítik ki jövedelmüket. A zártkertek egy része ugyanakkor a kikapcsolódást is szolgálja.

Az egyre kevésbé lakott belváros körül nagyobb városrészek, korszerűtlen lakótelepek és családi házas övezetek is létrejöttek. Ez utóbbiak ugyan szintén sűrű beépítettségűek, mégis messze felülmúlják a szocialista korszak épületeinek színvonalát.

Az idegenforgalmi vonzerejét évtizedek óta növelni kívánó város még ma sem találta meg a „csábítás” egyedi területeit.

Úgy tűnik, a legbátrabb és leghatásosabb civil kezdeményezések területe a környezetvédelem. A környezeti kultúra azonban rendkívül alacsony színvonalú.

Míg a 20. század második felében többnyire a „nagypolitika”, az országos szintű tervgazdálkodás határozta meg a város gazdasági irányait, addig a század első felében és utolsó évtizedében a helyi érdekek kerültek előtérbe. A város mozgástere azonban meglehetősen szűkös: a pillanatnyi fejlődés érdekében sokszor hosszútávon hátrányos hatású döntéseket is hoztak és hoznak. A tudatos várospolitikai elképzelések mellett az érdekek megfelelő képviselete (a lobbizás) és szerencse is kell egy-egy lehetőség megragadásához.

 

Vác város térszerkezete – vagyis, hogy egy adott természetföldrajzi környezetben, a történelmi folyamatokba ágyazva hogyan módosultak a gazdasági és a társadalmi élet feltételei, és ezek hogyan hatottak egymásra – a közel ezer esztendő alatt sok változáson ment keresztül. Mégis több olyan jellemzőt figyelhetünk meg, amelyek évszázadokon át állandó tényezők voltak. A város előtt álló feladat mindig is az volt: hogyan lehet a körülményekhez a legjobban igazodni (sokszor kihasználni), hogy a város megtalálhassa boldogulását.

 

A legfontosabb történelmi mozzanatok a következők:

 

Honfoglalás kora

A Hétkápolna környékén szláv és magyar népelemek élnek együtt. E település megszűnik, és „Ősvác” lakosai feltehetően a kialakuló vár köré, annak védelmébe költöznek.

Kora középkor

A 11. században kialakul a püspökvár és a váralja népessége. A város (civitas) környékén középkori falvak (Naszály, Gány, Csörög, Gyada) is találhatók, melyek pusztává lesznek, és területük beolvad Vácéba. Vác a török kor végéig Nógrád megyéhez tartozik.

Tatárjárás után

A városba németeket telepítenek. A város részei: a vár, Magyarváros és Németváros.

Középkor

A város az észak-déli kereskedelmi útvonalak egyik alközpontja, jelentős harmincadhely és piacközpont. A 14–15. században megépül a városfal.

Törökkor (1544–1686)

A német lakosság elmenekül. A városon belül lakosságcsere zajlik le. A város a 150 éves török uralom alatt tartósan kétszer is a hódoltsághoz tartozik a budai szandzsák részeként.

1686–1742

A városba magyar, német, szlovák telepesek érkeznek. Újjáéled a céhes ipar. Sorra alakulnak a szerzetesrendek, újjászerveződik a római katolikus egyházi szervezet. A főtéren kap helyet az egyházi és a világi központ is. Új oktatási intézmények létesülnek: elemi iskolák, gimnázium és szeminárium. 1712–1769 között önálló jobbágyközséget alkot a reformátusok lakta Kisvác. 1742-től a két földesúr megegyezése következtében önálló város Püspök- és Káptalanvác. A váciak a szűk határ miatt a szomszédos puszták és falvak (Naszály, Gyada, Cselőte, Csörög, Vácrév, Sződ és Göd) területét is élik.

1742–1859

Lebontják a középkori városfalakat, és a középkori városszerkezetet – a mai napig – megtartva kiépül a barokk város. Térben különválik egymástól a világi és az egyházi központ. 1784-től postahivatal működik. Létrejön az ország első siketnéma intézete. Jelentős a hajó- (személy- és teherszállítás), majd az 1846-tól a vasúti közlekedés. 1848 után megszűnnek a földesurak kiváltságai, illetve város feudális terhei.

1859–1950

Az ikerváros egyesül. 1872-től rendezett tanácsú város, 1929-től megyei város (ami nem azonos rangot jelent a megyei jogokkal rendelkező törvényhatósági jogú várossal); több járási szerv székhelye, és bankjai, takarékpénztárai révén üzleti központ. Az 1890-es évektől kiépül Deákvár, majd a századfordulótól néhány kisebb városrész születik. Több alsó- és középfokú oktatási intézmény létesül, megindul a szakmunkásképzés. A filoxéra következtében kialakul a munkanélküliség, amit a 19. század végétől letelepülő gyárak csökkentenek, de tartóssá válik az ingázás is. Az 1880-as évektől az 1940-as évek elejéig kialakulnak a vasút menti, mai „belvárosi” ipartelepek. A püspökség és a város 1915-ben megegyezik az utolsó úrbéri ügyben, s megindulhat a Vásártér parcellázása. 1948 a politikai fordulat éve: a kommunista párt a hatalom tényleges egyedüli gyakorlója.

1950–1989

Az 1950-es rendszerváltozást követően több száz év után megszűnik a polgári közigazgatás, és megalakulnak a szovjet mintájú tanácsok. Vác 1971-ig járási tanácsi, 1983-ig járási hivatali székhely. Az 1950-es évek közepétől folyamatos a „szocialista” nagyipar és vele együtt a több ezer fős munkaerő betelepítése a városba.

1990–

1990-ben az újabb rendszerváltozást követően megkezdődik a polgári társadalom újbóli megszervezése. A „szocialista örökséget” lebontó időszakban sok, a „vadkapitalizmusra” emlékeztető folyamat zajlik. A város fejlődése nagyban függ a külföldi tőke beruházásaitól. Vác 1993-tól kistérségi székhely. A 2004-től Európai Uniós tag Magyarország és város előtt új dimenziók nyílnak meg.

 

 

Területi adottságok

A térszerkezetet elsőrendűen a földrajzi környezet befolyásolja. Vác esetében a Duna mentén a déli sík vidéktől északra keskenyedő és a Naszály hegyre felfutó dombos területet jelent, aminek határait észak felől a Naszály hegy, majd a 19. század közepétől a vasút, a 20. század 20-as éveitől a körút és újabban a néhány éve megépült 2A jelű, a várost elkerülő gyorsforgalmi autóút is lehatárol. Míg a szűk határ korábban főként a mezőgazdasági tevékenységet korlátozta, most a lakóövezet növekedését és az ipari-szolgáltató-logisztikai tevékenység átalakulását-bővülését gátolja.

A város a természeti kincsek közül a melegvizet, a dunai kavicsot, a homokot és a Naszály-hegy kövét hasznosította. Újabban a biológiai adottságok kapnak nagyobb hangsúlyt.

 

Térségi szerepkör

A természetföldrajzi tényezők egyes elemei hol nagyobb, hol kisebb hangsúlyt kaptak a város életében. Gondoljunk például a Dunára mint halászóhelyre és hajózóútra. Ebben a két minőségében Duna fokozatosan veszített a jelentőségéből, míg korábban a védelem, a gazdálkodás, a közlekedés és az ivóvízellátás szempontjából fontos szerepet játszott.

A város térségi szerepkörét már a 11. századtól sok tényező befolyásolta. Ezek közül most csak a legfontosabbakat említjük, amelyek napjainkig meghatározóak: a Szent István-i alapítástól kezdve egyházmegyei székhely, a (vár)megye egyik járási, illetve napjainkig kistérségi központja, állami szakigazgatási feladatokat ellátó dekoncentrált szervek székhelye. Mindezekből fakadóan a korai középkortól kezdődően meghatározó a (kézműves)ipari, kereskedelmi, kulturális, oktatási, egyházi és vallási szerepköre. Manapság az oktatás, a kultúra, az egészségügyi ellátás esetében nagyobb vonzáskörben is. (Mindez természetesen nem volt unikális jelenség az országban, hiszen hasonló múltú és szerepkörű városok szép számmal akadtak.) Ez talán két okra vezethető vissza.

Először egyházmegyei székhely mivoltára. Hogyan hatott egymásra egyház és város? Míg az egyházmegye megalapításától napjainkig hatást gyakorol a város életére (1848-ig a káptalan és a püspök még földesura is volt a városnak), addig a város gyarapodása is kihatott az egyházmegye tevékenységére, pl. a plébániai hálózat kialakulására és változására, az oktatási intézményekre és a karitatív tevékenységre. Míg a váci püspökség földesúrként 1848-ig döntő szerepet játszott a város életében, a feudális kötöttségektől való megszabadulás után a kapcsolat nem volt ennyire direkt és sokszálú város és egyház között. (Még a szakirodalomban is gyakran előfordul az 1859-es évszám, hibásan, mint e kötöttségek megszűnésének az időpontja. Már 1850-től az osztrák kormány rendeleti úton, Pest-Pilis Cs. Kir. Megyehatóság és a szolgabíróságok közvetítésével kormányozott. Az egykori földesurak fennhatósága már 1848-ban megszűnt.)

Másodszor arra, hogy Pest megyénk nincs székhelye, és ezért egyes városok vállalnak fel olyan feladatokat, amelyeket „normális” esetben a megyeszékhelyek látnak el. Példa erre a zsámbéki (ez év szeptemberétől váci) tanítóképző főiskola, a piliscsabai katolikus egyetem, a szentendrei megyei múzeumi szervezet és a könyvtár. Éppen a megyei székhely hiánya, és ennek következtében a foghíjas megyei intézményhálózat (nincs „klasszikus” megyei múzeum, megyei könyvtár, és nem is volna értelme ilyet létrehozni), továbbá a települések kistérségi szerepe indokolná azt, hogy ezeket a kisvárosi intézményeket (könyvtárakat, múzeumokat és netalán a levéltárat) kellene erősebben fejleszteni. Akár megyei támogatással is. Vác e szerepkörei meghatározóak voltak az 1980-as évek végéig, az egykori Váci (Szobi) járás területén, mára ez a hatókör sok vonatkozásban leszűkült, mert 1990 után a gazdasági, az oktatási és a kulturális élet dekoncentrálódott. Az egykori Váci és a szomszédos Gödöllői járás területén települések egész sora (Dunakeszi, Göd, Veresegyház, Gödöllő, Fót) új vagy megújult szerepeket vállaltak fel: ipari és kereskedelmi célú zöldmezős beruházásokat tettek lehetővé (Dunakeszi, Veresegyház, Göd, Fót), középiskolát nyitottak (Dunakeszi, Veresegyház), kiemelt idegenforgalmi központtá váltak (Gödöllő), állami közigazgatási feladatokat látnak el (pl. okmányiroda), és nem utolsó sorban kistérségi székhellyé vált. A kistérségek megalakítását és megerősítését országos jogszabályok írták elő, de az már egy-egy településen múlt és múlik, hogy miként használják ki a lehetőségeket, hogyan gazdálkodnak vagyonukkal, hogyan teszik vonzóvá önmagukat. A kistérségek többcélú társulásainak létrehozása ugyan megerősítheti Vác „primus inter pares” státusát, de nem a többiek kárára. Ezek az idők már elmúltak.

 

Az Európai Uniós tagság

Ma még csak találgatni lehet, hogy a csatlakozásnak, a határok megnyitásának milyen következményei lesznek. A gazdasági, kulturális és oktatási kapcsolatok várható élénkülése minden bizonnyal érinteni fogják Vácot is, nemcsak a közúton szállított olcsó szlovák tej formájában, hanem ennél sokkal lényegesebb kérdésekben is. Úgy gondoljuk, egy ország, város nyitottsága soha nem volt gyengítő tényező, inkább a belső erőket, tartalékokat mozgósította.

 

Városfejlesztés

 Alig-alig tudunk felidézni a 20. század első feléből olyan hosszabb távú elképzelést, tervet, ami a várost elemezve, a valós helyzetből kiindulva, a település egészére vonatkozna. Talán a rövid ideig-óráig polgármester Csányi László volt az, aki nagyobb szabású terveket fontolgatott. Később – nem tekintve most szélsőjobboldali politikai meggyőződését – az ifjabb Karay Kálmán (Magyary-tanítvány; az olasz fasiszta államról és önkormányzatokról több tanulmányt író) volt az, aki modern elképzeléseket vallott a városfejlesztésről – egyenesen amerikai példára hivatkozva –, hangsúlyozva a közigazgatás gazdaságosságának és eredményességének, tovább ezek számon kérhetőségének fontosságát. (Az általa az 1943-as közigazgatási évről kiadott évkönyv megállapításaira többször is fogok hivatkozni.)

Karay szerint a város fejlődését mindig meghatározza Budapest közelsége, s emiatt sohasem lesz hivatalnok- vagy iskolaváros, de ugyanez az ipari fejlesztés terén előnyére válhat. S nem számíthat jelentősebb sem jelentősebb idegenforgalomra, sem kiemelkedő kereskedelmi központi szerepre.

1945 után hosszabb távú elképzeléseket az 1958. évi városfejlesztési tervben fogalmaztak meg először. Az elképzelés az volt, hogy „városunkból Magyarország egyik legszebb, legkellemesebb, iparilag is fejlett középvárosa alakítható ki. Célunk tehát egy iparilag fejlett, iskolákkal jól ellátott, kulturált, a kis határra tekintettel elsőrendű szőlő- és gyümölcstermesztéssel rendelkező, részben fürdőváros jellegű, kb. 50.000 lakosságú város kialakítása.” Ha a korabeli iparosítás intenzitására gondolunk, nem is tűnhetett irreálisnak e cél kitűzése. Ráadásul még néhány évvel ezelőtt is felmerült célként a megyei jogú városi cím elnyerése, aminek egyik jogszabályi feltétele az 50 ezer fős lakossági létszám. Pedig napjainkban kisebb ennek a valóságos alapja, megint csak a szűk határ miatt. Ez az irányú fejlődési lehetőség persze felerősödhet, ha a budapesti agglomeráció telítődik és hatósugara egyre nagyobb lesz. Azonban ebben az esetben is csak nehezen járható út lenne a terjeszkedés az árterületnek és ivóvízbázisnak számító Szentendrei-szigetre, mint ahogy ezt 1958-ban felvetették. S ehhez dunai hídra is szükség volna.

Az 1970-es városrendezési tervet, amit a Városépítési Tudományos Tervező Intézet (VÁTI) készített, a város részéről már bírálat is érte. Sokallották a szanálandó területeket (Burgundia és Kisvác), és nem értettek egyet egyes közintézmények helyének a kijelölésével, pl. azzal, hogy az új művelődési ház a Szentháromság térre kerüljön. A tervet már 1972-ben módosították is, mert kiderült, hogy országosan visszafogták az iparfejlesztést, s ezzel korlátozódtak a város lehetőségei is. Ezek következtében nem fog nőni a lakosság olyan mértékben, ahogy tervezték, és a természetes népességnövekedés is alacsony.

Az 1984-ben a Pest Megyei Tanácsi Tervező Vállalat által készített általános rendezési terv (ÁRT) a korábbi hibákat kívánta korrigálni és 2011-ig meghatározni a város fejlődési irányait. Vác mint középfokú regionális (!) központ a szobi és a váci, 24 települést magába foglaló „mikrokörzetben” gyakorol hatást, de míg a kapcsolat lazább lesz a szobi körzettel, addig erősödik a Nógrád megyéhez tartozó szomszédos településekkel. A korábbi igen merev megyei és járási területi felosztás lazulásának lehetünk a szemtanúi. (Gondoljunk pl. a váci kórház Nógrád megye egyes településeire kiterjedő ellátási kötelezettségére.) A népességszám növekedését ugyan még mindig túlbecsülte a program, mintegy 38–40 ezer fővel számolva, de ez már inkább bizonyult helyes előrejelzésnek, mint a korábbiak.

Az 1989. évi ÁRT először vizsgálta nagyobb térben, a Dunakanyarban a város rendezési tervét. Fő célja az volt, hogy a nagymarosi vízlépcső építése miatt feltárja a dunakanyari települések terület-felhasználását. A módosítást már széles nyilvánosság előtt tárgyalták, a tanácsülésen „állampolgár”-ok is felszólaltak. A kulcsszót a tanácselnök mondta ki: „Nekünk, önkormányzatnak [!] a város érdekeit kell a döntésben szem előtt tartani.” S valóban, a miniszteriális, megyei és városi szervek által elkészített tervet a sok felmerült észrevétel miatt visszaadták kidolgozásra. Elsősorban a zártkertek átminősítése külterületté, és ezeken az építési tilalom tervezett bevezetése okozott nagy vihart. A város ugyanis tervet dolgoztatott ki a külterületi földek értékesítésére, megtakarítva ezzel a zártkerti, azaz a belterülethez tartozó földekre fordítandó nagyobb fejlesztési költségeket. Az emberek a földjeik újraosztásától tartottak, no meg attól, hogy a várost elkerülő út céljára történő kisajátítás során kisebb megváltási összeghez jutnak. A minisztériumi ellenvélemény szerint a „földjuttatás káderkérdéssé vált” a múltban, s úgy néz ki, hogy továbbra is „sok földdel manipuláló ember érdekét sérti”, ha egy program a Dunakanyar védelmét helyezi előtérbe és nem az egyéni haszonszerzést. A tanácsülés e földek belterületi minősítését megtartotta.

1989-ben a (rendszer)változtatás igénye az élet minden területén megmutatkozott, és a város igazgatásában „működési zavarok” keletkeztek. A városfejlesztési koncepciót a bizonytalanság miatt csak három évre előre tekintve készítette el a tanács. Megfogalmazódott a városkörnyékre kiható ellátó funkció s ezzel együtt a nagyobb részesedési igény a normatív támogatásból. A fejlesztés célja, hogy a város „komfortosabb” legyen, s ez a mennyiségi szempontú növekedés helyett a minőség emelésével érhető el. Az elképzelés már nem számolt a lakosság nagyobb mérvű emelkedésével, legfeljebb 35 ezer főt érheti el a város.

Az elképzeléseknek megfelelően talán el is kezdődhetett volna e program, ha a rendszerváltozást követően nem más feladatokra (pl. iskolaépítés) kellett volna elkölteni a viszonylag csekély állami támogatást és a privatizációs földmegváltásból befolyt összegeket. És sok rossz döntés (pl. a Hattyú utcai építkezés, az ingatlanvagyon egy részének elkótyavetyélése, a földterületek szerzésének elmulasztása, hitelfelvétel mellőzése) is csökkentette a város mozgásterét.

 

Közlekedés

Vácot az 1920-as évek közepéig a Dunával párhuzamosan futó főközlekedési úton, a budapest–kassai (ma Budapesti) főúton lehetett megközelíteni. Egy új tehermentesítő út kiépítésének lehetősége már felmerült a Vásártér parcellázásakor. 1943-ban minisztériumi egyeztetés is zajlott ennek érdekében, de az utat nem építették ki, így 1952-ig nem kapott jelentős szerepet a város közlekedésében. Ugyanekkor felmerült egy a várost a vasúton túl elkerülő útvonal, a Nagykörút terve is.

1952-re megépült a város második, 2,6 km hosszú főútvonala a Földváry tér–Damjanich tér–Csányi körút–Rákóczi utca és az Árpád utca vonalán. Gyakorlatilag ezzel megvalósult az 1920-as években tervezett elképzelés.

Az 1969-es városrendezési terv – a hatalmasra nőtt átmenő közúti forgalom miatt – rögzítette, hogy a város kedvezőtlen településszerkezettel és településfunkcióval (!) bír. Hogy ez utóbbi esetben mire gondolt a terv készítője, nem tudni. A közlekedés neuralgikus pontjai – akárcsak ma – a 2. sz. főút, a Kosdi út, a Rádi út, a Széchenyi és a rév miatt az Eszterházy utca voltak (ma már a Liszt Ferenc és az Ady Endre sétány) . Ekkor már 2040-re tolták ki egy dunai híd megépítését.

Az 1971-es városrendezési tervbe bevették az M2-es autópálya építését a deákvári Nagykörút vonalán, s egy dunai közúti híd megépítését a 2-es és a Gödöllői út csatlakozásánál.

Az 1984-es ÁRT már biztosabbnak tekinttette a várost elkerülő új főforgalmi út – és már nem M2-es autópálya – megépítését. Ennek hatásaira is figyelmeztettek: a majdan megépülő új út lesz majd a várost lehatároló új elem, amelyik a tájban szerkezeti változást okoz. S egyúttal felmerült a félsz is, hogyha az út nyomvonala nem lesz elég távol a várostól, nő a bezártsága, és nem lesz elég terület a lakásépítéshez.
Az 1989-es ÁRT a környezetvédelmet helyezte előtérbe, és az út menti zaj- és rezgésveszély és a levegőszennyezés elleni védelmet szorgalmazta. Végül az 1990-es évek végén tehermentesítették a belvárost a megépült 2A-s elkerülő úttal, mivel szinte már elviselhetetlen forgalom zajlott rajta. A tervek szerint 2012-ig építik meg e nyomvonalon Vác és az országhatár közötti M2-es autópályát.

Néha elcsodálkozhatunk, hogy egyes problémákat hány évtizede nem tudott megoldani a város. 1958-ban merült fel ismét pl. a felsővárosi vasúti megálló létesítése. Ekkor a magas költségekre hivatkozva, és arra, hogy a „város belső forgalmát nem vasúttal, hanem közúti járművekkel kell lebonyolítani”, elutasította a MÁV a város kérését. A felsővárosi vasúti megálló kiépítését a város már egy évtizede szorgalmazza, hogy a Szérűskertbe kitelepített középiskolák ily módon is megközelíthetők legyenek.

Vác régóta több irányból és többféle közlekedési eszközön megközelíthető. A 20. század első felében – a köz- és vasúti közlekedés mellett – nagyobb szerepet kapott a távolsági hajóközlekedés (kereskedelem, utasszállítás). Ez utóbbi súlya napjainkra országosan visszaesett, s a hídpótló révközlekedés mellett csak a nyári időszakos hajójáratok jelentenek némi színt.

A váci híd megépítése ugyancsak régi, megvalósulatlan álma a városnak. A legutóbbi képviselő-testületi ülésen mutatták be és szavazták meg a város déli határában építendő közúti híd tanulmánytervét.

 

Ipartelepek

A 19. század 80-as éveitől 1914-ig betelepülő gyárak egy része már a város szélén, a vasút két oldalán telepedett meg (kötöttárugyár, Hirmann-féle gépgyár, Kobrak Cipőgyár). Az ipartelepítés elősegítése már ekkor tudatos várospolitikai alapelv volt, s az maradt a II. világháborúig. Karay Kálmán egyenesen ebben látta a város fejlődésének alapját. Az ipartelepek határait az 1920-as években kezdődött parcellázások hamar elérték, és így alakult ki a mai belvárosi iparövezet. A belvárosi ipartelepet továbbra is meghagyandónak vélte Karay, s a további terjeszkedést a déli részeken látta lehetségesnek, az északnyugati uralkodó szélirány miatt is, meg a kedvező feltételek (vasút, vízi út, közút) együttállása miatt is. A későbbi elképzelések is ezt a területet találták fejleszthetőnek. A déli iparterületen már a két világháborúban létrejöttek kisebb üzemek. S ezt a területet fejlesztették tovább – zöldsáv beiktatásával – az 1958-as városfejlesztési terv alapján „szocialista” méretűvé (mészhomoktéglagyár, hajógyár, gumigyár). E vállalatok alakultak át napjainkra többnyire kereskedelmi és szolgáltató vállalkozásokká. S itt volt egy kavicsbánya is, amiből mára horgásztó lett.

A nagyarányú iparfejlesztések – ami „a szocializmus építésének velejárója”, írták egy propagandajelentésben – során egyre több területet hódítottak el a város több pontján található ipartelepek. E beruházások többsége a már korábban meglevő ipartelepeken valósult meg. 1952-ig tovább növekedett az egykori Vásártér és vasút közti ipartelep: bővítették a fonógyárat, a finompamutfonót és a Forte-t. A Gombás-pataktól délre, a Duna és a vasút közti terület is ipari övezetnek számított. A vasúton túlra, a Deákvári fasor mentén pedig a városi közüzemeket telepítették.

A város északi részén, a vasút közelében levő ipartelepet is fejlesztették, az egykori magánkézben levő üzemek közül a Horganyfeldolgozó (később Híradástechnikai Anyagok Gyára) telephelye is bővült. S javában folyt a Dunai Cement- és Mészmű építése. E beruházások következtében hatalmas lakásépítési hullám is indult, hogy le tudják telepíteni az ipari termeléshez szükséges munkaerőt. Az északi ipartelep, a vízmű mellett, elsősorban a cementgyárat jelentette dunai rakodókikötővel, majd újabban – szerencsétlen módon az oktatási és sportközpont szomszédságában – kereskedelmi egységeket. Az 1958-as városrendezési terv már rögzítette, hogy az északi iparterületre nem szabad más ipart telepíteni „a Vácon és [a] Duna-völgyben uralkodó észak-északnyugati széljárás miatt, mely a szennyezett levegőt a város lakott területére irányítja.

A keleti ipartelep a Deákvári fasor mentén az 1950-es években alakult ki elsősorban városi közüzemek és az élelmiszeripar ide telepítésével. Az 1952. évi általános rendezési terv alapján több kisebb üzemet – MÁVAUT- és TEFU-garázs, motor- és gépjavító, tejüzem, MÉH-telep stb. – ki is telepítettek az 1975-ig terjedő időszakban. Az 1990-es évek második felében tovább bővült zöldmezős beruházásokkal, terjeszkedve a Külső Rádi út mentén.

1989-ben szinte semmit nem tudtak előre jelezni az ipar várható alakulásáról. Mindössze egy mondat jelzi a déli iparterület biztosítását a város- és környezetbarát vállalkozások részére. 1990 után a legnagyobb zöldmezős beruházások itt valósultak meg.

Az államosítás előtt is már működő és a szocializmus időszakában erőteljesen fejlesztett ipartelepek többsége azonban lakóövezetben, vagy annak közvetlen közelében volt. Ezt a káros együttélést részben csak az 1990 után bekövetkezett „szocialista” nagyipar csődje szüntette meg. A felszámolt vállalatok ipartelepének egy részén nem káros ipari, hanem többnyire kereskedelmi tevékenység zajlik, más részükön napjainkig folytatódott ugyan az ipari tevékenység, de jóval kisebb mértékben. Kérdéses azonban, hogy e területek rehabilitációja, nem ipari célú hasznosítása hogyan és mikor fog megtörténni. Mindenesetre az egykori – néha ipartörténeti értékkel is bíró – épületek „gagyi” módon történő átalakítása, a lakókörnyezetet terhelő tevékenység folytatása, a volt vágóhíd esetében pedig a terület romosítása a lehető legrosszabb megoldások. Pedig nem kell messzire menni, hogy jó példákat is lássunk Budapesten.

 

Mező- és erdőgazdaság

A sokat hangoztatott tény, hogy a város szűk határa nem teszi lehetővé az érdemi mezőgazdasági termelést, a 20. századra is érvényes. A zártkerti földművelés, a gyümölcs- és szőlőkultúra, a melegházi növénytermesztés tartotta magát a háború előtt, de az 1948 után megalakult tsz-ek már az 1960-as évek végén alkalmatlanok voltak az önálló létre, és sorra beolvadtak a környező falvak (Szob, Fót) szövetkezeteibe.

Az 1989-es ÁRT megállapította, hogy a zártkerteken kívüli mezőgazdasági területek alkalmasak a nagyüzemi művelésre, s ezeket nem célszerű átalakítani zártkertekké. Új elemként került a tervbe az erdőgazdasági területek növelése: környezetvédelmi szempontból a DCM gyár- és bányaterületén védőerdő, a Duna-parton és Derecske-dűlőn védelmi és üdülési céllal.

A mezőgazdasági területek gyakorlatilag csak a Naszály dombos részein és Csörögnél maradtak fenn. Itt-ott új telepítésű gyümölcsössel is találkozhatunk, de sok a parlagon hagyott terület is.

 

Lakóövezetek, lakótelep

A századfordulótól folyamatosan kiépülő Deákvár, ahol ma már többen laknak, mint a történelmi városrészben, jelentette elsősorban azt a területet, amerre a lakóövezet terjeszkedhetett. Ott volt viszont a vasúton innen egy városrész, az egykori Vásártér és a Széchenyi utca környéke, amelyek a belváros közvetlen szomszédságában voltak, és rendezetlenségükkel rontották a városképet. Mindkettő kiépítését az 1920-as évek közepén kezdték meg. Utólagos bírálat a Széchenyi utcát illetheti, amelynek a Rókus-kápolnától a vasútállomásig terjedő szakaszán nem folytatták az egyemeletes beépítést, hanem igénytelen, falusias jellegű földszintes házsorokat építettek.

Az 1943-as városfejlesztési elképzelések szerint az egyik lakóövezetet a vasúton túl, a Temető és a Törökhegyi út közötti területen kell kialakítani. Az elképzelés a Temető és a Kosdi út közötti területen meg is valósult, míg a Kosdi út mentén ma a kórház új épülete emelkedik. A munkáslakások megépítésére a Kertvárost jelölték ki. A lakóövezetet bővítésének másik területe Deákvár, ahol a zártsorú és a szabad beépítést képzeltek el. Egy másik elv szerint a Duna mentén túlságosan „hosszúra nyúlt” várost nem célszerű tovább növelni, hanem a beépítetlen területeket kell felhasználni. Külön foglalkozott a terv a Duna-parti egységes városkép fontosságával, egy itteni magas színvonalú lakónegyed építésével. (A háború alatt megvalósult Karay 1943-ban leírt elképzelése is: zárt városrészbe, gettóba telepítették a zsidókat.)

A II. világháború alatt, 1944-ben zajlott le a legnagyobb középítkezés a város területén. A központi honvéd híradóiskola építéséhez a város 151 holdas területet biztosított kisajátítások révén, és 800 ezer pengővel járult hozzá a terület közművesítéséhez és az utak építéséhez. A kisajátított területek helyett a gazdák a zsidó lakosoktól korábban elkobzott és a vitézi széknek átadott földeket kapták meg csereingatlanként. Az iskola letelepítése haszonnal járt a városra nézve, de pl. ekkor nyitották meg újból a Naszály már lezárt kőbányáját.

Az 1950-es évek elején megkezdődött az a folyamat a lakásépítésben – a munkáslakás építés –, aminek eredményeképpen jellegzetes „szocialista” városrészek és lakótelepek keletkeztek. A cementgyári építkezés „melléktermékeként” 1952-re megépült a Szent István téri DCM-lakótelep.

1958-ban a Duna és a vasút közti területet tervezték viszonylag magas beépítésű területnek. De már ekkor foglalkoztak – az elérendő 50 ezer fős lakosság elérése érdekében – egyes területek belterületté átminősítésével, a Buki csárdától kiindulva a Felső-Gombás-patak vonalát észak felé körívesen követve a Gombás patakig, illetve a Dunáig. S ha rátekintünk a város mai térképére, ennek lassú beteljesedését láthatjuk. A Sződliget felé eső václigeti részt nem tartotta megtartandónak a város, mivel a terület nem szerves része Vácnak.

A robbanásszerű iparfejlesztést nem tudta követni a lakásépítés, ezért a korábbi elképzelésekkel szemben az 1971-es városrendezési terv szerint már magasabb beépítésű városrészt is kialakítottak a Deákváron, míg 1971-től a Földváry téren a háromszintes épületek helyett öt- és tízszintes házakat emeltek. Az 1972. évi városrendezési tervmódosítás során – miután kiderült, hogy nem folytatódik a korábbi nagyütemű lakásépítés – több városrészben is feloldották az építési tilalmat. Az állami lakásépítést a Földváry térre koncentrálták.

Az 1984-es ÁRT, annak ellenére, hogy lassuló népességnövekedéssel számol, mégsem tartja lehetségesnek, hogy elegendő terület állna a lakások (főként családi házak) építésére. A megoldás kétféle lehet: az intenzív beépítés, vagy új elemként az, hogy a szomszédos községekben kell megfelelő infrastruktúrát teremtsenek a váci (!) családi házas építkezésekre. Ilyen irányú kezdeményezések történtek is 1990 után Sződligettel. Mégis a megváltozó piaci körülmények voltak a döntőek. Beépíthető terület még mindig rendelkezésre áll annak, aki a városi magasabb árakat meg tudja fizetni.

Az 1989-es esztendő hároméves fejlesztési koncepciója nem tartotta realitásnak új tanácsi bérlakások építését, csak a meglevők megtartását és az Alsóvárosban megkezdett OTP-lakások befejezését. Ennek megfelelően elsődleges szerepet szántak a magánerős lakásépítésnek.

Az 1990-es éveket – a nagy állami és szövetkezeti lakásépítő-akciók megszűnését – követően felerősödött a magánerős lakásépítés, s ennek családi házas (Török-hegy, Deákvár, Gombási út), sorházas (Gombási út, DDC-lakótelep), társasházas (Szérűskert) formái, majd kisebb mértékben erőre kapott az önkormányzati szociális lakásépítés is (Külső Rádi út). Néhány példát említhetünk a meglevő lakóterületek – sok esetben csak egyes épületek, épületegyüttesek – rehabilitációjára: elsősorban a belvárosi épületeknél az emeletráépítésre (Duna-part), a belső udvari épületek korszerűsítésre, ha szükséges, lebontásukra és újak építésére (Kalmárok udvara, Iparudvar), a belső – korábban többnyire a gazdasági tevékenységhez szükséges – udvarok más, az életminőséget javító célú kihasználására (Burgundia, a Tabán néhány utcája, Kisvác néhány háza).

Sokszor vita alakult ki akörül, növekedjen-e a város népessége, megcélozza-e a város a megyei jogú városhoz szükséges 50 ezer fős lélekszámot. Úgy tűnik, hogy az 1980-ig létszámában állandóan gyarapodó, majd stagnáló, s napjainkban csökkenő létszámú városnak ez nem járható út. S ez elsősorban nem a helyi foglalkoztatáspolitika és a munkalehetőség hiányából fakad, hanem a földrajzi adottságokból. A város ugyan terjeszkedhetne föl a Naszály felé, és sorházak tömkelegének biztosíthatna építési területet, de addig, amíg a Budapest környéki települések felvállalják az alvótelepülés szerepét, erre kevés esély van.

Amit az utókor – többek között – felróhat elődeinek, hogy maga a város sohasem tudta kihasználni a jelentős ipar jelenlétét. Míg e beruházások következtében mesterségesen felduzzasztották a város létszámát, s a kor színvonalának (vagy színvonaltalanságának) megfelelően lakások is épültek, és az infrastruktúra is fejlődött, addig az iparral rendelkező hasonló, vagy még nagyobb városok már a 70-es évek végén, a 80-as évek elején megkezdték városaik szépítését, a belváros rendezését, tehermentesítését, sétálóutcák kialakítását. (Még a város fennállásának 900 éves évfordulója alkalmából végzett renoválási munkák nyomait láthatjuk a belváros több épületén.) Ez a folyamat Vácott elmaradt, s a rendszerváltás után is csak késve indult meg, a csődeljárások és a privatizáció után, de még mindig nem a kívánt mértékben.

 

Idegenforgalom

Úgy tűnik, Karay véleménye a város idegenforgalmi lehetőségeiről megint csak realista álláspontot tükrözi. Eszerint „Természeti szépségeinknél és történelmi emlékeinknél fogva idegenforgalmi adottságokkal kétségtelenül rendelkezünk, de nem olyan mértékben, hogy erre a város jövőjét alapítani lehetne.”

Az 1952-ben megfogalmazott idegenforgalmi alapelvekkel tulajdonképpen ma is egyetérthetünk – már ami az alaphelyzetet illeti: „Az idegenforgalom előfeltétele … Csak egy rendezett, szép, tiszta, parkosított város, mely a szükséges kulturális, vendéglátóipari, közlekedési és sportlehetőségekkel van ellátva.” S a sok egyéb szükségesnek tartott célok között ott találjuk között ott találjuk a „görög paplak és templom”-ba áthelyezendő múzeumot!

Már 1958-ban felmerült, hogy a korábban megépült népfürdőt (strandot) „Kis Gellért”-té tovább fejlesszék, „szerény méretű” fedett uszodával.

Az 1989-es ÁRT az idegenforgalom tranzit jellegén kíván változtatni, és ezért célba vette a belvárosi infrastruktúra bővítését, Duna-parti üdülőerdő, autóspihenő, kemping és kerékpárút létesítését. Míg az előbbi három nem valósult meg, és létesítésüket ma is szükségesnek tartják, addig a kerékpárút kiépült az ezredfordulóra. Több elképzelés is született egy szálloda létesítésére a Kúriában, a volt rendőrségi és a régi kórházi épületben. De e több évtizedes hiány a mai napig nem oldódott meg.

A fenti példákból is látszik, hogy a természeti adottságok inkább csak a lokális érdeklődésre tarthatnak számot. Mert szép az itteni Duna-kanyar látványa, hangulatos a Liget és az ártéri erdő, de különleges vonzerőről nem beszélhetünk, nem is említve a Dunát, ami még mindig kénytelen fogadja a szennyvizek egy részét. A „kulturált” infrastruktúra, az ápolt természetes és épített környezet, az erős kulturális intézményi-szolgáltatási háttér, az egyedi kínálat és a vendégszerető nyitottság, netán mosoly nélkül nehéz méltóan fogadni és itt tartózkodásra bírni az ide látogatókat.

 

Környezetvédelem

1960-ban a tisztasági verseny keretén belül tette fel a kérdést dr. Láng Jenő városi főorvos a még nem működő cementgyár várható környezeti hatásairól, az évi 2 millió tonna cementből a városra jutó 2%, azaz 40 ezer tonna cementpor veszélyeiről. A választ 1966-ban kapta meg a város a KISZ-védnökség alatt gazdasági okokból megépült gyárról, amelynek cementpora „hasznos mezőgazdasági szempontból, mert káliumot tartalmaz, amely eső hatására kitűnő műtrágyát eredményez…” A cementpor és az eső együttes hatását több mint 30 éven át „élvezte” a város.

Valószínűleg csak az 1984. évi ÁRT használja először a környezetvédelm kifejezést, s megállapítja, hogy „A vizsgálatokból kitűnik, hogy a Vác település környezeti minősége igen kedvezőtlen, ezért a területrendezési döntésekkel a környezeti állapot minősége sehol sem romolhat.”

Az 1989-es ÁRT a Naszályt, a Gyadai-rétet és a Duna-partot kívánta különösen védendő területnek. Az előbbi esetében a hegy még megmaradt gerincvonalát, a hegyi zártkertek szabályozását, az utóbbinál a Duna-part új partvonalának kialakítását.

A korábbi igen rossz tapasztalatok után nem is igen csodálkozhatunk, hogy az 1989-es Chinoin-botrány után a város nem vállalta fel Somody Imre ötletét, a Pharmavit Rt. ide telepítését (helyette Veresegyházon telepedett meg Somody Imre és épült fel a gyár, aki és ami ott fejtette ki jótékony hatását).

Napjainkban már minden a környezetet befolyásoló tevékenység remélhetően a felnőtt civil társadalom ellenőrzése mellett zajlik.

 

*

 

A 20. század első felében általában kedvező döntéseket hozott a város a fejlődés érdekében. Ha ez mérsékelt is volt, a főváros árnyékában többre nem futotta. A következő ötven esztendőben azonban nem érvényesíthette saját akaratát, s többnyire az országos politika függvényében irányította a sorsát. 1990 után a városba is eljutó ipartelepítési hullám még elviselhető mértékű, s úgy tűnik, a városnak sikerült megfelelően érvényesítenie saját érdekeit e folyamatban. De látnunk kell, hogy a természeti adottságok (pl. a Naszály mészköve) fontos szerephez juttatták a várost, azonban ebből nem igazán profitált a lakosság, s a nagyipar okozta károk egy része – úgy tűnik – be nem hegedő sebet ejtettek a városon.

Több területen elértük a mennyiségi növekedés felső határait, s most a minőségért kell munkálkodnunk.

 

(Készült 2004-ben, részben átdolgozva 2022-ben)

Horváth M. Ferenc

 

*

 

II. A BELVÁROS SZERKEZETI VÁLTOZÁSAI A 20. SZÁZADIG

 

A belváros szerkezete a mai napig megőrizte azt a középkori formát – Vác esetében egy háromsejtű városszerkezetet –, ami a magyarországi városok kialakulásának egyik jellemző típusa: a vár mellé a földesúr különálló városokat (Váralja, Magyarváros, Németváros) telepített, amelyek a törökkorban egyesültek. Az 1686 után újjáépített városban szinte minden funkció a mai főtéren, a piactéren összpontosult: itt volt a világi és az egyházi igazgatás, a politikai élet (a választások központi helyszíne), a kereskedelmi és kézművesipari élet központja, ide futottak be az utak. Ez a helyzet a 18. század második felében változott meg, amikor a barokk korszellemnek megfelelő új egyházi központ alakult ki a mai Konstantin téren. A főtér parkosítása – mondhatnánk a főtér gazdasági szerepkörének háttérbe szorítása, egyúttal a polgári miliő megteremtése – a Konstantin-kert megépítésével kezdődött 1896-ban. E kert helyébe építették 1933-ban a Hősök emlékművét, s ezzel a megemlékezés, a politika közvetett és állandó jelenléte érződött a téren. 1945-ben – baloldali előjellel – tovább folytatódott a „köztéri politizálás”, s megépült a szovjet, szivar formájú emlékmű. A két emlékmű furcsa együttállása néhány évig tartott, majd 1952-ben a főtér rendezése során – nyíltan ki nem mondott politikai szándékkal – eltávolították az I. világháborús emlékművet, s ekkor szűnt meg itt a több évszázados piac funkció is. A főtér ekkorra a sok zöldfelülettel kiüresedett. Az 1956-ban végleg ledöntött szovjet emlékművel száműzték a főtérről a politika utolsó tárgyiasult megnyilvánulását (a felvonulási tribünöket csak alkalmanként építették fel). Napjainkban a sokat megért belváros és a főtér új, 21. századi, polgári szerepkörén gondolkodunk mindahányan.

 

A középkorban a mai Géza király téren volt a város magja, maga a vár, ahol Rogerius szerint megerősített falu kőépületek – a székesegyház, a püspöki palota és káptalani házak – álltak. A Duna vize által kialakított várároktól északra alakult ki a kereskedők, kézművesek és a földesúri szolgálónépek által lakott váralja a piactérrel. Még a tatárok 1241. évi támadásakor sem állt a vár és a város körül védelmet nyújtó fal, s a Duna is közvetlenül annak dombocskának kövekkel megerősített oldalát mosta, amelyen a székesegyház emelkedett. A váralja – a tulajdonképpeni Magyarváros – plébániatemploma, a Szent Margit-templom e városrésztől egy kissé távolabb, a mai Szentháromság tér területén volt, s eddig terjedhetett a középkori Magyarváros határa, a Dunára lefutó mai Fürdő utca által határolva.

A vártól, a Magyarvárostól délre emelték fel a mai Hétkápolna helyén a Szent Péter-templomot, ahol Géza és László hercegek csodaszarvas-látomása történt.

Az 1241. évi tatárjárás után a megfogyatkozott népesség pótlására betelepített németeknek a Duna mentén, a váraljától, Magyarvárostól északra, szintén egy kissé kiemelkedő helyen, a mai főtér helyén jelölt ki helyet Báncsa püspök. Vác-Magyarvárost és Vác-Németvárost ténylegesen egy főutca (a mai Budapesti főút–Köztársaság út) mentén helyezkedett el, majd Németváros északi részén dél felé tölcsérszerűen szűkülve szétnyílt az utca. E város déli szélén építették fel a Szent Mihály templomot és valószínűleg a piactér közepén a városházát is, amelynek pincéje korábban egy étteremnek adott helyet. Kubinyi András történész szerint a háromszög alakú város jellemzően Ausztria Dunától északra eső területein, Morvaország déli határán és Csehországban fordul elő. Ebből következhet, hogy a németnyelvű betelepülők is e vidékről származtak.

A két várost a 15. században választották el, illetve vették körül fallal. A Duna több helyen is benyomult e falak mentén, vizet szolgáltatva a vár- és a városokat elválasztó városfal menti ároknak. (A ma álló székesegyház építésekor az egyik fő gond a vizenyős terület kiszárítása volt.) A várost délről a Pesti, északról a Bécsi, nyugatról a Hatvani és a Kosdi kapun át lehetett megközelíteni. S talán volt Rév (másként Vízi)-kapu is a túlpartról érkezők fogadására, no és adóztatására. E kapuk azt mutatják, hogy a város a Duna felől nem vette magát körül fallal, a természetes védelmet ott a folyó biztosította, míg a Naszály hegy és észak felé a Duna partján és délen a síkság felé fallal kerítették be a várost. Jóllehet a városfalnak volt védelmi és adóztatási funkciója is, nem zárta el a várost a „szárazföld” felől sem: a mindennapi életvitel szempontjából egyaránt nyitott volt a Duna és a hegy, valamint a síkság felé. Míg a Duna-part mentén hajóval és révvel közlekedhettek, és a folyóparton élénk kézművesipari, kereskedelmi tevékenység zajlott, addig a városkapukon ki-be közlekedve közelíthették meg a városlakók földjeiket, szőleiket, bonyolíthatták le fuvarjaikat, s máshonnan is e kapukon át érkezhettek a városba.

A város szerkezete nem változott meg a török hódoltság idején, némi bővülés történt csak. A városfalon túl meghosszabbították a mai Széchenyi utcát és a Kosd felé vezető utat, és utcát nyitottak Németváros északi részén. A 17. század elején alakult ki a református magyarok által lakott Tabán, s ennek északi végén állt a Szent Lélek-templom és ispotály. A város keleti, külvárosi részén halastó (a későbbi Zöldfai malomtó őse) és kertek, s azon túl a határban a szőlőhegyek és szántóföldek voltak. A 16. század elején kb. 1200 lakosú város külső arculata falusias volt: a kiemelkedő vár körül földszintes házacskák sorakoztak, s egyedül Németváros emeletes kőházai emlékeztettek a városias jellegre.

A törökök által elhagyott városban már 1688-ban megkezdődött az újjáépítés. A munkát azonban újból el kellett kezdeni a Rákóczi-szabadságharc idején keletkezett pusztítások nyomán. Kezdetben úgy tűnt, a középkori városkeretek elegendőek lesznek a városi életnek, s 1715-öt követően helyreállították az árkokat, ismét felállították a városkapukat. A vár romokban hevert, itt hamarosan a ferencesek kezdik meg romboló-építő munkájukat. Később a város belső középkori tagolódása megszűnt, egy város alakult ki, aminek déli és északi részét Alsó- és Felsővárosnak tituláltak. A város növekedése megállíthatatlan volt. A középkori városfalakat már 1734-ben bontani kezdték, és megkezdődött a barokk város felépítése. Lebontották a romos Szent Mihály-templomot, s ezzel kitágult a főtér, s hamarosan ez lett a világi élet középpontja. Hasonlóan más püspöki székhelyekhez – az ellenreformáció jegyében – új, az egyház hatalmát és erejét felmutató egyházi központ épült a mai Konstantin téren: a székesegyház, a püspökpalota, a püspöki könyvtár és levéltár, a szeminárium, kanonoki házak és a piarista rendi gimnázium kaptak itt helyet. A két központot összekötő útvonal (a középkori egyutcás település főtengelye) közepén alakították ki a Szentháromság teret. A nagy „építő” püspökök, az Althannok és Migazzi a Duna-part rendezését is elvégezték: kövekkel kirakatták a belváros alatti részt, kocsiutat építettek, fákat ültettek, a Dunába folyó nyitott csapadék- és szennyvízárkok fölé hidakat építettek, vagyis a várost egészségesebbé, csinosabbá tették. Ez az első – de korántsem tartós – jele annak, hogy a Duna-partot esztétikai szempontból is igyekeztek rendezni. A Duna-partot 1775-ben a jeges ár tette tönkre, s ezt követően a 19. század végéig csak foltozgatták a védfalat.

A török hódoltság utáni újratelepülés kezdetén jellemző volt, hogy egy-egy városrészt azonos nemzetiségűek laktak. Az Althann-féle telekkönyv szerint a magyar városban magyarok, az egykori török városban vagy váralján németek és a városfalon kívül, a Pesti kapu folytatásában (ma a Budapesti főútnak a Géza király tértől délre eső része) pedig szlovákok telepedtek meg. A városrészek – s különösen a németek által lakott – további tagolódása az egyes foglalkozások szerint történt: volt utcája a fazekasoknak, a tímároknak, a csizmadiáknak, a magyar szabóknak, a halászoknak, a kádároknak, az asztalosoknak és a suszteroknak. Az utcanevek közül csak kettő utal nemzetiségi hovatartozásra: a Sváb és a Zsidó utca.

A két város 1742 és 1859 között tartó közigazgatási különválása nem okozott városszerkezeti változást. A káptalani földesúr Káptalanvác, a régi Magyarváros felett (Kossuth u., Görgey u. és a Széchenyi u. által határolt terület) és néhány házcsoport felett rendelékezett. A város főutcája a Káptalan utca volt, s itt volt a városháza is, a későbbi káptalani kissörház épületében. Püspökvác város alkotta a püspök-földesúr alá tartozó területet.

A nagy építkezések sora megszakadt a 18. század végén. Az újabb fellendülést, a vagyonosodást, a modernizálódást csak a 19. század második fele, a „boldog békeidők” hozták meg. Megújult a város föld alatti és föld feletti része is. Az 1890-es évektől kiépítették a csatornarendszert, polgáriasították a főtéri házakat, egy részükre emeletet építettek, egy részük homlokzatát az új ízlésnek megfelelő eklektikus stílusban átépítették. Az 1880-as években megkezdték a Duna-part rendezését: lebontották a barokk hidakat, amelyek korlátozták a közlekedést, a csatornázással megszüntették a vízelvezető árkokat, és kocsiutat, sétányt építettek a Petróczy utcától az Eszterházy utcáig. Ezt a munkát folytatták később a fegyház irányában.

1914-ben nagyszabású városrendezési munkát terveztek a Vásártér területén. Ennek előfeltétele volt, hogy a város tulajdonába kerüljön a Vásártér 3862 négyszögöl nagyságú területe. Az egyezséget 1915-ben kötötte meg a püspökség és a város, amely ugyanebben az évben pályázatot hirdetett meg a mindig sártengeres Vásártér szabályozására. A város által támasztott pályázati szempontok szerint új utcahálózatot kellett tervezni, amelyek szervesen csatlakoznak a meglevő utakhoz; legyenek parkok; a Vörösház megtartható, de le is bontható; a vasútállomás előtti tér legyen képes a nagy forgalom lebonyolítására; a (mai Dr. Csányi László) körút legyen olyan széles, hogy a kirakóvásárok megrendezhetők legyenek; a vágóhíd és a mellette levő állatvásár területe szervesen kapcsolódjon a körúthoz; a Szent István tér maradjon továbbra is szabad; ki kell jelölni területet a polgári fiúiskola (ma a Juhász Gy. Általános Iskola), a posta és a Damjanich tér környékén egy vásárcsarnok részére; a családi telkek félig zárt, iker- vagy csoportházas beépítésűek, esetleg teljesen szabadon állók legyenek. Az I. díjat Barát Béla, Novák Ede és Langer Béla terve nyerte el, amelyik lényegében követte a pályázati előírásokat.

Az elképzeléseket csak később, a háború után valósíthatták meg. 1921-ben kezdték meg a parcellázást a Széchenyi, a Kossuth és a Báthori utca folytatásában, a mai Csányi körúton túli területet. Ugyanekkor újították meg a már 1908-ban létesített városrendezési és szépítési alapot, hogy a közterület-foglalásokból, illetve később az ingatlaneladásokból származó bevételeket ide csoportosítsák, s abból az utcaszabályozási, városrendezési és -szépítési eseteket rendezzék. Az új építkezéseket, a házfelújításokat oly módon is támogatták, hogy 1931-ben pénzügyminiszteri engedéllyel 30 évre rendkívüli házadómentességet vezethettek be, és 1–5 évig terjedően pótadómentesség is kérhető volt. Ezek a bevételek természetesen nem voltak elegendőek a nagyobb szabású tervek megvalósításához. A város több kisebb-nagyobb beruházásra kölcsönt vett fel: 1925 és 1927-ben a vízvezeték és szennyvízcsatorna építésére 550 ezer USA-dollárt, ugyane célra az 1930-as években 614 500 P-őt a Pesti Hazai Első Takarékpénztártár Egyesülettől és a Váci Takarékpénztártól, továbbá 93 700 P-őt vállalkozó hitelként az utak aszfaltozására és csapadékvíz főgyűjtőcsatorna építésére. A hitelt a városi alapból, üzemek és intézmények hozzájárulásából és a városi pótadóból törlesztették.

A két világháború közötti időszakban történt meg a Széchenyi utca szabályozása és kiépítése, valamint a főtér átrendezése. A Széchenyi utca kiépítése egybefüggött a Vásártér evangélikus templomig elnyúló területének rendezésével. Az 1920-as évek közepére épült meg néhány olyan épület, ami ma is meghatározza az utcaképet: az evangélikus iskola és a lelkészlak, a városi bérház és vele átellenben Nagy Lajos puskaműves háza. A főteret akkor rendezték át, amikor 1933-ban felállították az I. világháborús hősi emlékművet.

A második világháborút követően, 1951-ben merült fel a főtér újbóli és a Kossuth tér rendezése. Ez utóbbi esetben a gépipari technikum bővítése volt kérdés. Mai szemmel olvasva az építési szabályzatot és a rendezési terv műleírását, szembetűnő, hogy a rendezési elvek többsége ma is elfogadható: a városképi szempontból értékes épületek „végleges” fenntartása és lebontásuk megtiltása, a legkisebb átalakítás építési engedélyhez kötése, az üzletportálok ki- és átalakításának engedélyeztetése, a közlétesítmények (hirdetőoszlop, nyilvános hely, telefonfülke stb.) állításának tilalma, ill. szigorú feltételekhez kötése, a Duna és a lefutó utcák összhangjának megteremtése. S már ekkor felmerült, hogy érdemes volna régészetileg feltárni és a városképbe illeszkedően – körülötte a térszintet süllyesztve – bemutatni a középkori Szent Mihály-templomot. A növényzet legyen alacsony, a fasor megszüntethető, és a tér egyes részeit kőburkolattal kell ellátni. A Kossuth tér esetében nem tartotta helyesnek, hogy a technikum 3 m-re kiáll a szabályozási vonaltól, és hogy egy emeletesnél magasabb lett az épület. Csupa olyan észrevétel, amivel ma is egyetérthetünk! Azonban látnunk kell, hogy míg a városrendezési tervet a kor legkiválóbb tudós építészei készítették, addig egyes – többnyire minisztériumi beruházásból született – középületek esetében csak az országos szervek elképzelései érvényesültek, és nem vették figyelembe a helyi érdekeket.

A Március 15. tér átalakítása 1952 szeptemberére befejeződött. Ennek során lebontották a vásárcsarnokot, aminek a helyén több autóbuszjárat végállomását alakították ki, új kőburkolatot kapott az úttest, körforgalmat alakítottak ki, lesüllyesztették a városház előtti teret, és utolsó mozzanatként díszkutat helyeztek itt el. Darabokban új helyeire került az I. világháborús emlékmű.

1952–1953-ban készült el a háború utáni első városrendezési terv, melynek előírásai többségükben az idők folyamán megvalósultak, s egy részük – szerencsére – nem. Az Országos Tervhivatal által készített terv még nem tartotta szükségesnek a 2. sz. elkerülő út megépítését, mert elegendőnek tartották a helyi és az átmenő forgalom lebonyolítására a meglevő kiépítését. Már itt felmerült a Duna-part feltöltésének gondolata, hogy ezáltal a város zöldfelületet nyerjen. Majd 1958-ban már részletesebben indokolva. Eszerint a Duna-szabályozás során épült párhuzammű mögött átfolyás nélküli pangó víz keletkezett és az eliszaposodott terület tönkretette a sétány szépségét. Az elgondolás szerint fel kell tölteni a Duna-menti területet a fegyháztól a ferences kolostorig az árvízszint fölé, mintegy 70 méter szélességben. A tervben több területet is szanálásra ítéltek: a Burgundiát, a Tabánt, az Alsóváros egy részét, a Csányi körút és a vasút közötti részt, a Buki sort. A terv vitája során többen új, szocialista városközpont szükségességét hangsúlyozták – Granasztói Pál, Dombay Sándor –, de pl. Pásztor Sándor, az Építésügyi Minisztérium munkatársa a régi városközpont megtartását javasolta, „mert igenis, lehet és kell is a régi kereteket új tartalommal megtölteni.” A főtér maradt továbbra is a közlekedési (autóbusz-végállomás) csomópont, ahonnan könnyen elérhető a vasútállomás, a hajó és a révállomás. S maradt a főtér az egészségügyi központ is, hiszen itt alakították ki a városi kórházat a volt irgalmas rendi épületben és a rendelőintézetet a Kúria épületében. Ugyanakkor a főteret és a vasútállomást összekötő Széchenyi utca mentén a Szent István teret jelölték ki újabb városközpontnak. Itt épült volna fel az új városháza, kultúrház és könyvtár. (Később láthatjuk, hogy ez az elképzelés csak részben valósult meg, e tér sohasem vált igazi városközponttá, annak ellenére, hogy itt épült fel a szinte minden városban kötelezően felhúzott toronyház. A buszközlekedés szempontjából viszont ez lett a forgalmi központ.) Az egyik legnagyobb változás a belvárosban a Szent István téren történt. A DCM letelepítése 630 lakás felépítését tette szükségessé, s ezek egy részét itt építették fel. Ehhez meg kellett szüntetni az ún. kocsipiacot, a kirakópiacot. A terv készítői ekkor még nem tudták, milyen ipart fognak telepíteni a városba, de a mészművekkel kapcsolatban megjegyezték, hogy „telepítése a város állandó tiltakozása ellenére történt.”

1952-ben kezdték meg a Duna-part rendezési tervének elkészítését is, de ezt 1953 decemberében leállították, mondván, az élelmiszeripari beruházásokat (kenyérgyár, vágóhíd, állatvásártér, terménybegyűjtő állomás, kocsipiac, hűtőház stb.) kell előbb előkészíteni. Az újból beindított beruházás 1970-re készült el, és így 22 ezer m2-nyi zöldterületet tudott kialakítani a város a Duna-parton. A cél valóban üdvözítő volt: megszűnt ugyan a „természetes”, azonban mindig mocsaras és bűzös, pangó vizű Duna-part, de létrejöhetett egy olyan folyóparti terület, amelyen kialakulhatott egy más szerepkört betöltő, a kikapcsolódást szolgáló vízpart.

Szerencsére, ma már csak kuriózumnak tűnnek az 1958-as rendezési terv belvárosra (a Bécsi kaputól a Géza király térig terjedő terület a közbeeső terekkel a Csányi körútig) vonatkozó elképzeléseinek egy része. Eszerint a történelmi belváros teljes egészében, a terek kivételével és a Széchenyi utcában egy-, a Csányi körúton, a Szent István, a Damjanich és a Földváry téren két- és háromemeletes épületek lesznek. Szanálni, vagyis le kell bontani a Burgundiát, a Diadal téri épületeket, a Tabán nagy részét, a Rácz Pál és a Magyar utca közti épületeket, s megtartva a kialakult utcaszerkezetet, egyemeletes épületeket kell építeni. A Duna-parton részben zártsorú, részben szabadon álló épületeket kell kialakítani. A terv megállapította ugyan a belvárosi ipartelepek „helytelen” voltát, s az újonnan letelepülő Egyesült Izzó telephelyének alkalmatlanságát. Mivel ezek miniszteriális vállalatok voltak, nem volt remény ezek áthelyezésére, illetve más hely kijelölésére. Ámbár felvetették az Állami Gazdaság használatában levő Kosdi és Rádi út közti terület visszaszerzését e célból, valamint a vágóhíd elhelyezésére.

Az 1984. évi általános rendezési terv vetette fel először a Széchenyi utca gyalogos utcává történő átalakítását és a komptól jövő forgalomnak a Széchenyi utcával párhuzamosan történő áthelyezését. Hogy melyik, a Dunáról feljövő utcára gondoltak – de minden bizonnyal az Eszterháyu utcára –, ezt a terv nem részletezte. Sok városban ma már viszonylag nagy belvárosi területet mentesítettek a forgalomtól. Vácott ezt – jóllehet a belváros magja kis területű – csak a 21. század első évtizedében sikerült megoldani. Legfőbb gátjait – a pénzhiányt és a révkikötő áthelyezését – talán sikerül a jövőben megszüntetni.

A belváros rendszerváltozás előtti utolsó nagyobb rendezése a Konstantin teret érintette volna: a szovjet emlékmű lebontását, helyébe Blaskó János szobrának felállítását. Mindez elmaradt. Ki tudja, mi lett a szoborral, de a tér burkolására megvásárolt követ útjavításhoz használták fel. A tér rendezését 1990 után már a püspökség végeztette el. Ez a tér –átmenetileg – elveszítette oktatási központi szerepét. A korábban itt működött két – a Szent Miklós térivel és az Ilona utcaival együtt négy – középiskola kiköltöztetése a városi mércével „távoli” Szérűskertbe nem bizonyult szerencsés megoldásnak. A korábban kialakult közlekedési és kulturális infrastruktúrát nem tudják kellőkképpen használni ezek az intézmények. Az újak megteremtése pedig hatalmas összegeket igényelne. Mindenesetre a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskola ide telepítése várhatóan jótékony hatással lesz a (bel)város gazdasági, oktatási és kulturális életére.

Az 1989-es ÁRT-ben szerepel először az egykori vár régészeti bemutatása. Ennek érdekében végezték el a várterület régészeti feltárását. A már feltárt és régészetileg dokumentált részeken megtörtént a várfal egyes szakaszainak és a várlépcsőnek a helyreállítása. A cél az volt, hogy a várfal-rekonstrukció tegye alkalmassá e történeti emlék bemutatását, ugyanakkor nyújtson hátteret, keretet kulturális programok lebonyolítására. Az elképzelés helyességét a jelzésszerűen álló várfalak és a „váralján” megrendezett számtalan sikeres esemény bizonyította.

A belváros ma számtalan olyan tulajdonsággal bír, ami negatív hatást gyakorol az itt lakók közérzetére és számtalan városi szerepkörre: nagy a belváros közlekedési leterheltsége, korszerűtlen az út- és a közműhálózat, lelakott állapotban van sok épület, amelyek külső-belső felújításra szorulnak, a sok rossz állagú épület és kihasználatlan, gondozatlan terület rontja a városképet. Ezek megoldására napjainkban keresi a lehetőségeket a város.

A belváros állapota a települések esetében meghatározó. Egy történelmi város esetében még inkább. Nem mindegy, hogy azokat a sokat emlegetett értékek, amikkel a város rendelkezik, milyen állapotban vannak, és hogyan használjuk, mutatjuk meg ezeket. Ha folyamatosan gondozzuk és védjük őket, értékük – és vele együtt az egész város hírneve – megtöbbszöröződhet.

(Készült 2004-ben, részben átdolgozva 2022-ben)

Horváth M. Ferenc

ELÉRHETŐSÉGEINK

Vác Város Levéltára
2600 Vác, Múzeum u. 4.
Tel: 27/305-444
info@vacarchivum.hu
igazgato@vacarchivum.hu