931c30abdaf05976419226997b4d6b1e

[singlepic id=164 w=100 h=75 ]

A Naszály természetrajza

A Naszály természetrajza. Tanulmánygyűjtemény. Szerk. Pintér Balázs, Tímár Gábor. Bp. 2010. Kiad. Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság. Rosalia – a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tanulmánykötetei 5.

A fenti, 817 oldalas (!) kötet előkészületeiről olvastam, 2010-es megjelenéséről mégis csak most, 2011 végén értesültem. Lehet, hogy mások is így jártak e kötettel, vagyis csak véletlenül bukkantak rá egy könyvesboltban, pedig a kötet több (reklámot) figyelmet érdemel.

A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága Rosalia sorozatának első kötete 2006-ban jelent meg a Gerecse hegység flórájáról, majd a további kötetek a Börzsöny hegység edényes flórájáról (2007), a rákosi vipera védelméről (2007), a szénás-hegycsoporti természetvédelemről és kutatásról (2008) íródtak. A Naszály természetrajza című kötet e tudományos könyvsorozat 5. kötete, mely tizenkilenc tanulmányt tartalmaz.

Pintér Balázs és Tímár Gábor a Naszályról általában c. tanulmányban a Naszály földrajzi elhelyezkedéséről, védettségi helyzetéről, művelési ágairól, tulajdoni és kezelői viszonyairól és a hegyhez kapcsolódó földrajzi nevekről írnak. Pataki Zsolt a Naszály földtörténeti múltjáról és kőzeteiről írt érzékletes összefoglalót. A Föld itteni változásának a közelmúltban is megfigyelhető egyik jelensége volt a mélygarázs területén látható sekélytengeri üledékréteg. A következő fejezetben Tímár Gábor a Naszály éghajlati, vízrajzi és talajtani adottságairól ír. Házi Judit a Naszály hegy tájtörténete fejezeten belül sorra vette az egyes történelmi korszakokban élt emberek tájalakító tevékenységét a 20. század közepéig. Ezért éppen a Naszály hegy jelentős átalakulását, a cementgyári bányaművelést és hatását már nem tárgyalja a szerző. A továbbiakban Lőkös László mutatja be a Naszály zuzmóflóráját, Szűcs Péter Naszály mohaflóráját, a legnagyobb terjedelemben Pintér Balázs, Vojtkó András és Tímár Gábor a Naszály edényes flóráját, Vojtkó András a Naszály vegetációját, Varga András a Naszály puhatestű faunáját, Szövényi Gergely, Puskás Gellért és Nagy Barnabás a Naszály egyenesszárnyú faunáját, Merkl Ottó a Naszály bogárfaunáját, Szabóky Csaba a Naszály lepkéit, Bakó Botond Zoltán a Naszály herpetofaunáját (kétéltűek és hüllők), Selmeczi Kovács Ádám a Naszály madarait, Hecker Kristóf, Bakó Botond Zoltán és Berty László a Naszály emlőseit, Dobrosi Dénes a Naszály denevérfaunáját, végül Dobó István és Nagy László a Naszályon folyó állami erdőkezelést. Egy-egy tanulmány végén megtalálhatók a fajok listája, továbbá a szerzők által használt források bibliográfiája. A forrásokat felsoroló hivatkozások (jegyzetapparátus) azonban nincsenek a kötetben.

A kötetben 32 oldal színes kép, illetve illusztráció, valamint mellékletként a Naszály földtani és vegetációtérképe és légi felvétele található.

A levéltáros, a történész, aki Naszály hegyhez kapcsolódó emberek, települések életét be akarja mutatni, s eközben szélesebb kitekintést is tesz, óhatatlanul is szembesül olyan kérdésekkel, vajon a Naszály milyen szerepet játszott az itt élők sorsában, néhány konkrét kérdést említve: miért volt alkalmas a Naszály környéke a megtelepedésre, a bortermelésre, mennyire volt termékenyek a váci talajok, milyen földművelést és állattenyésztést tettek lehetővé, milyen bányák voltak művelhetők, milyen építőkövet használtak a váci házak építéséhez, milyen körülmények tették lehetővé cementgyár telepítését stb.? De természetesen nem csak e szakma képviselőinek, hanem tanároknak, természetjáróknak, közigazgatási szakembereknek, általában mindenkinek, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül e tájjal, nyugodt szívvel ajánlhatjuk e könyvet, melyet a kiadó Gánti Tibor és Rockenbauer Pál emlékének szentelt.

Horváth M. Ferenc

"Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában"

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában rendezi meg az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa és a Magyar Levéltárosok Egyesülete a "Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában" c. konferenciát és szakkiállítást. Vác Város Levéltára is részt vesz a rendezvényen, melyen bemutatjuk a levéltárról szóló képes beszámolót és eddig megjelent kiadványainkat.

Kiállítás-megnyitó a Torony Galériában

A toronyból és a toronyban szemlélődve

Kiállítás-megnyitó a Torony Galériában – 2011. november 24.

A Lyra Könyvesbolt tornyában immár sokadik kiállítás nyílik meg. A most kiállítók mindegyike ismert már ország-világ előtt, csupa olyan név, melynek viselője hosszabb-rövidebb ideje szereplője a képzőművészeti kiállításoknak.

De először nézzünk szét magában a helyszínen, a toronyban! Torony sokféle lehet. Szerkezetére nézve álló négy- vagy sokszöghasáb-, esetleg henger alakú, állhat önállóan, mint pl. a minaret, a harangtorony, a kilátótorony, a víztorony vagy a tűztorony, vagy a főépülettel együtt, mint pl. az őrtorony, a hídtorony, a kaputorony, a lakótorony és templomtorony, vagy egy építmény részeként, mint egy hajótorony. Jelen esetben a „mi” tornyunk egy nagyobb épület, a Lyra Könyvesbolt része. Építtetője Jess Kinga, akiről az első emlékképem az, hogy a Duna-parton, a rév közelében asztalról árusítja a könyveket. Toronynak akkor még se híre-hamva, legfeljebb onnét a fegyházi kápolna tornyának csücskei látszottak, vagy az éppen szemben levő egykori főszolgabírói hivatal saroktornya. Még sok idő telt el, mire megépült a tornyos ház. Vajon melyik született meg előbb, maga a torony a fizikai valóságában és aztán az ötlet, hogy a torony galéria legyen, vagy éppen fordítva: a megálmodott funkció testesült meg a könyvesbolt kiugró pontján torony formában?

Kívülről, távolabbról nézve az épületet rögtön a tornya tűnik fel, a közelében állva természetesen a kirakatok, hiszen a portékát láttatni kell.

Jómagam legszívesebben az egész napot itt tölteném, mint egy hajóskapitány – gyerekkoromban mindig hajózni, felfedezőként a világot járni szerettem volna –, vagy mint egy toronyőr, vagy akár mint egy elefántcsonttorony-lakó, hol szemlélve a kinti világot, hol a könyvesboltból egy könyvet felhozva és olvasás közben beletemetkezve még a külvilágról is megfeledkeznék. Pláne most, hiszen kitekintve innét, a jelenlegi látvány inkább riasztó, mintsem vonzó.

A kilátótorony funkció tehát most háttérbe szorul, és a külső látvány belső szemlélődésre késztet. Hangsúlyozott feladata most az, hogy látványtorony, kiállítóhely, műalkotások bemutatótornya, azaz „műtorony” legyen. De ne leugorjunk róla, hanem inkább forduljunk befelé és nézzük, mi látható a belső terében!

A torony mérete megszabja a határokat: mennyit és mit állíthat ki a művész. Az azonnali válasz az, hogy keveset, és csak fajsúlyosat, egy-egy műben önmagában is jelentőset, olyat, ami egy-egy művész valódi arcát megmutatja. (Ezt igazolja, hogy készülve a megnyitóra megnéztem a kiállítás anyagát, mely még nem volt feliratozva, és mindegyiknek anélkül is meg tudtam állapítani az alkotóját.)

Visszatérve a toronyhoz, ennek adottságai miatt nincs lehetőség arra, hogy a határolófalai között egy egész életmű, vagy egyetlen hatalmas opusz jelenjen meg, hanem csak egy-egy szóló, vagy jelen esetben hét szóló egymás mellett, amelyek, úgy ítélem meg, az összhangzattant is figyelembe veszik.

Nem bemutatni szeretném az itt kiállító művészeket, hiszen erre közismertségük miatt nincs szükség, de most mégis egy-egy életrajzi adatból kiindulva szeretném megközelíteni, ha nem is a műveiket, de azt a kérdést, hogy miért is kell, lehet vagy jó művésznek lenni, pontosabban olyan tevékenységet folytatni, aminek az eredményét ország-világ színe elé lehet vinni, ami nem marad a művész műhelyében, hanem új gazdára talál.

A jelen kiállító személyeknek mindnek van, vagy volt „tisztességes” polgári foglalkozása. Tanár, mérnök, fodrász, tipográfus. Vajon mi az oka annak, hogy vagy felhagyva e foglalkozással, vagy ezzel együtt, illetve inkább mellette a hobbijuknak, majd egyre inkább a művészetnek hódolnak? Hogyan és miért keletkezik valakiben az önkifejezés igénye más területen?

Fekete István eredeti foglalkozását tekintve tipográfus, de a könyvek világa, a képek és az illusztrációk átvezették a fotográfia hivatásos útjára. Jóllehet ő a nagybetűs ÉLET-nek irigylésre méltó művésze is, és a játszi könnyedség, ahogy az élet „gömbölyded” megélésére törekszik, képein a „gömb”, a „gömbölyűség”, vagyis a rendezettség világos, áttekinthető szerkezetben jelenik meg. Dunakanyari képe is erről árulkodik.

Cservenák Péter már nehezebb eset abból a szempontból, hogy „tisztes” polgári foglalkozásával már régen felhagyott, és megteremtette a maga sajátos világát, mely egyre bővül, és az órás kézművességen túl a város iránti szeretete miatt a közélet állandó szereplője, emlékeinek gyűjtője és eseményeinek megörökítője, s mindezeken túl fotóival, újabban festményeivel jelenik meg tárlatokon. Nem tudom, kihagytam-e valamit? Cservenák Péter itt kiállított két képe is a váci, de mondhatnám az egyetemes keresztény kultúra régmúlt emlékéhez kötődik.

Kádas Levente villamosmérnökként végzett, ez a képein természetesen nem látszik. Általam ismert, és itt kiállított képei rendkívül finoman, pontosan, érzékletesen szólnak az emberi, a női szépségről.

Németh Árpád eredetileg rajztanár volt, tehát neki eredendően volt valami köze a képzőművészetekhez. Akár ketté is választható volna ez a dolog, azonban az ő esetében erről még sincs szó. Képeiben – ismerve Németh Árpád olvasottságát ezen nem is csodálkozva – mindig magvas gondolatiságot kereshetünk és találunk. Remélem, hogy jól értelmezve az egyik képét, melyen a főnixmadarat véltem felfedezni, képzeletünket sok irányba elviheti ennek a többértelmű jelképnek az ábrázolása.

Orvos András az egyetlen, végzettségét tekintve hivatásos textiltervező iparművész, akit viszont képzőművészként ismerünk. Ő is váltott tehát, sőt kitérőt tett, tesz a fotográfia világába is. Életművének talán legmeghatározóbb motívumát, a szétomló/bomló virágot láthatjuk viszont két képén, néhány éve új színvilágban.

Tumbász András bányamérnök, szakmáját jelenleg is gyakorolja. Az ő fotós pályája kezdetének egy pillanatáról személyes élményem is van. Elég régen volt, ha jól emlékszem 1979-ben. Akkor András egy kis automata fényképezőgépet mutatott nekem, hogy ezzel szeretné elkezdeni a fényképezést. Akkor azt tanácsoltam neki, hogy ne automata fényképezőgépet használjon, mivel a technikai alapokat, kísérletezgetés közben, egy hagyományos fényképezőgéppel jobban el tudná sajátítani. Hogy megfogadta-e javaslatomat, nem tudom, de a bányamérnökség mellett az ő életének is része lett a fotográfia művészi színtű művelése. Két képe a nem régi múltba visz vissza minket, az átalakítás előtti főteret ábrázolja. A képek szépek, de azért nosztalgiát bennem nem keltenek, ugyanakkor levéltárosként értékelni tudom ezeket úgy is mint a múlt dokumentumait.

Zubovits Győrkös Erzsébet, ha jól tudom fodrászként, a haj „művészeként” működött. Eredeti szakmája és mostani művészi hivatása között akár összefüggést is találhatunk, ezért az ő élete megint csak a kérdésünkre adandó választ erősíti. Kiállított tűzzománcai a hitben, a vallásban gyökereznek.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, vajon mi készteti/késztette az itt kiállítókat, hogy tehetségüket más formában, más területen is kifejezzék?

Egyéni indítékaikat nem ismerem, csak általánosságban sejtem, hogy ők, mi, emberek sokféle anyagból gyúrattunk össze: mindannyian kereső, kísérletező, sok mindent kipróbáló, sok mindenben örömet találó lények vagyunk. Mindannyian a vonalfirkával kezdtük, majd a fészekfirkával, vagy gomolyagfirkával folytattuk, de hogy kiből lett ügyes kezű rajzoló, az agyagban nem csak sarat látó, vagy kinek került a keze ügyébe egy fényképezőgép, a székfaragóból lett-e Dávidot megformázó, vagyis a hobbiból lett-e az önkifejezésnek művészi megvalósulása, ez már a véletlenen is múlhatott. Vagy valami máson. De ez már a megfejthetetlen titkok közé tartozik.

Kérem, lépjenek be a toronyba!

Horváth M. Ferenc